Van egy álmom...

...azért szólok az elmúlt időszakból, csak a szappanopera-folytonosság végett. Az történt, hogy az újratervezés után azért még nem kaptak szikrát a rakéták olyan könnyen. Párocskám továbbra sem akarta hagyni, hogy én még kevesebbet foglalkozzak vele. Neki a most 5 percet sokkal többet ér, mint 2 év múlva egy életen át. Nagyon nehéz volt lélekben eljutni odáig, hogy meg tudjam tenni. Nagyon nehéz volt mérlegre tenni a szerettemet és a jövőképemet. A szívem volt az egyik serpenyőben, a másikban pedig az eszem. Nehéz döntés volt, de megtettem! Úgy döntöttem, hogy kilövöm az űrhajót, ha velem tart, ha nem. És lám, kapaszkodik. Nem mondom, hogy segíti az előrejutást, de legalább nem fékez. Lehet, hogy lassan megérti? Hogy az életen át tartó kemény munka és a két éven át tartó NAGYON kemény munka közt mit kell választani? Lássuk a végét. Én viszem, amíg jön!

Más. Véget ért a hagyatéki perünk, kifizettük öcsémmel a féltestvérünket, és vártunk, hogy megkaphassuk a hitelt a már felszabadult házra. Csak van egy nem túl serény ügyvédünk. Egyszóval óriási csúszást szedtünk össze az időben, közben öcsém nem túl szerencsés helyről kért kölcsön, és most nem is napokon, de már órákon görcsölünk, hogy időben meglegyen a hitel. És nem akar összejönni. Hatékony B terv pedig nincs. Adós rengeteg van, de senki sem fizet, és kajára sincs pénzünk, mert mi kifizettük a bátyánkat. Szép helyzet. Csak éljük túl ezt a hónapot!

Ahogy viszont elkezdtem aktívan ténykedni a pénzügyi szektorban, jönnek az eredmények. Kár, hogy 2 hónap múlva lesz belőle pénz. Arra viszoont elég, hogy látom a fényt az alagút végén! Most tövig nyomom a gázt, és begyújtottam az utánégetőket is, hogy minnél nagyobb sebességgel vágódjak ki az alagútból! Menni fog ez, nem izgulok, csak a szökési sebesség elérése lesz kritikus.

Jó rég írtam, bocsánat minden olvasótól! Az történt, hogy beindítottam a rakétákat. Vannak dolgok, amiket nem lehet félgőzzel csinálni, de még a 99 %-is kevés. Jelenleg ott tartok, hogy általában hajnali 3-kor kelek, és hozom a heti 5-8 új ügyfelet, ami egy MLM üzletben elengedhetetlen a hatékony induláshoz. A hétvégém is ebből áll, és nem veszek tudomást sem a környezetem visszahúzó erejéről, sem a saját fájdalmaimról. És mi az eredménye? Már várnak! Az emberek érdeklődnek, és megdöbbennek, hogy minderről nem hallottak eddig. Pedig más is volt náluk már hasonló ügyben. De hogy nem lesz nyugdíjuk? Ezt valahogy ennyire nem értették. És a gyerekekkel ki törődött eddig? Tettek már valamit a gyermekeik jövőjéért? Igen? Tényleg tettek, vagy csak azt hiszik, hogy tettek? Vagy azzal ámítják magukat, hogy tettek, és inkább nem is akarják hallani, hogy semmit sem ér? Nem félek. Nem félek megmondani. Valakinek ki kell mondani, hogy "Igen, sajnos Önöket nagyon csúnyán rászedték!" Nem azzal segítek, hogy mindenkit megnyugtatok. Azzal segítek, hogy rendbe teszem a dolgokat! Hetente legalább 5 embernél megpróbálom. De inkább 8-10. Sőt, jöhetnek a cégek, és az önkormányzatok is. Lehet, hogy most lesz lehetőségem a falumban elindítani az útépítést. Mert a falunknak nincs segítsége, de én hozzáférek. Legyek szégyellős elmenni a polgármesterhez? Izguljak attól, hogy mi van, ha nem sikerül? Ha nem próbálom meg, akkor BIZTOSAN nem sikerül! Francba az egóval, a szégyellősségel, és a félelmekkel! Nem az a szégyen, ha felhívok valakit, és elutasít engem. Az a szégyen, hogy felajánlok valamit, és meg se hallgatja! Neki a szégyen! Mert meg se próbál segíteni magán. Ha nem, hát nem, én megyek tovább, és segítek annak, aki szeretné. És van eredménye? Van. Az a célom, hogy ebben a hónapban 4-500 ezer forint körül keressek. Nem lesz leányálom, de nem érdekel! Elég napi 4 óra alvás is. 3-4 hónapon keresztül kibírom. Aztán már nem lesz szükségem a munkahelyemre, mert legalább ötször annyit fogok keresni megbízhatóan.

Két végéről égetném? Neeem. Csak beindítottam a reaktort, és kihajítottam a moderátorokat! A láncreakció beindult, a gyorsulás 7,5 G! Alig bírom, de túl fogom élni. Recseg-ropog a gép, de már szürkül a horizont. Hamarosan látszanak a csillagok. Izzik a hajtómű, olvad a mag, még egy kicsit nyomni a gázt, aztán gyorsan leoldom az első fokozatot, és biztonságban leszek. Már bőven túl a Föld gravitációs mezején...

Az újratervezés kicsit erősre sikerült, és elhúzódott. A jelenség jócskán kimeríti "A hiba az Ön kéészülékében van." esetét, annyi kitéttel, hogy a környezet is hozzájátszik. Eszközölt változások:

1. Cél felülvizsgálva, és stimmel. A hétvégén sétáltam kicsit (eléggé leamortizálódtam egészségileg és ez jót tett), és elmentem arra a területre, amit a majdani kutatóközpontomnak néztem ki. Jól esett. Nagy füves terület, egy hajdani majorság épületeinek eltűnőfélben lévő maradványaival, de nekem ideális. A bejáratnál ki lesz írva, hogy "Sir Arthur C. Clarke Kutatási Központ". Vagy valami ilyesmi. Bent pedig egy szép füves rész lesz a légijárművek indításához, és jhátrébb laborok, raktárak, energiaközpont, terepi kísérletek, garázsok, hangárak, stb. Szép lesz, higgyétek el, én láttam!

2. Hitem az üzletemben. Nos, ez is beérik lassan. Nincs vita, ez tényleg az évszázad pénzügyi vállalkozása, igaz, hogy kicsit rosszkor vagyok rossz helyen, de már kel fel a nap a horizonton. Eddig kitartottam, most meg töltődnek a napelemeim az első napsugarakkal. Alakul a csapatom, és ez a lényeg. Ők sikert akarnak elérni, és nekem nincs más dolgom, mint ebben segítsek nekik. Ettől fog nekem is sikerülni. Az MLM elméleti alapja egyszerűen zseniálisan ki van találva! Elrontani sem lehet.

3. Környezet. Na igen, az még egyáltalán nem is közelít az ideálishoz. Inkább antiideális. Életem párja kerek-perec megmondta, hogy ő nem hajlandó engem semmiben támogatni. Szerinte az én dolgom támogatni őt, és nem fordítva. Én támogatom is, azzal nincs gond, de én valahogy úgy érzem, hogy ennek illenék kölcsönösnek lennie. Hát ez van. Meg még sok egyéb hasonlóan furcsa apróság (és nagyobb dolgok is). Lassan azon gondolkodom, hogy nekem ebben a szituációban nem az-e véletlenül a lecjkém, hogy elég erőssé kell válljak a szakításhoz? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez így nem jó. Hármas pont nincs befejezve, de az új útvonalterv megvan. Teljes gőzzel előre!

Hozzá tartozik, hogy mindezen folyamat valahogy fiziológiailag is jelentkezett. Érdekes párhuzam. Természetesen elfogyott az asztmás gyógyszerem a múlt héten, így a hétvégén eléggé kipurcantam. Naná, az asztmásoknak a lelki vívódás jobban árt, mint egy tüdőgyulladás! Szó, mi szó, hétfőn hajnalban arra keltem, hogy már alig kapok levegőt. Beültemn egy kád vízvbe, hátha segít. Aztán egyre rosszabb lett, hiába vettem be a rohamgyógyszert (már jóval többször, mint szabadott volna). Aztán zsibbadni kezdett a szám, meg a kezeim, aztán elment a kép... Gyakorlatilag elájultam. Végül párom ébredt meg a macska nyervogására, én addigra már kedtem újra magamhoz térni. Egy kis csoki segített, és fél óra alatt jól lettem. Gyógyszer nélkül. Útvonalterv módosítva, a rendszer újraindult.

Tegnap este képzésen voltam. Pénzügyi üzletem rendszeres heti képzése volt, kedvenc szakmai vezetőm tartott előadást, és az elején megkérdezte, hogy kinek van sziklaszilárd célja, és 100 %-os hite? Lelkesen tettem fel a kezem. A célom atombiztos (már-már küldetés, nem is csak cél), és biztos vagyok benne, hogy elérem. Így vagy úgy, de biztos! "Szuper!" mondotta volt. Ebben az üzletben csak az lesz sikeres, akinek ez a kettő megvan. Akinek pedig megvan, és dolgozik, az sikeres lesz. A többi csak technika. Örültem az eljövendő sikereimnek, már-már láttam magam sikeresnek. Ámde valami ronda kisördög fészkelte be magát a gondolataimba néhány napja. Most is szólt. Halkan, csak a háttérben, épp, hogy én halljam: "Hiszen ha ez így lenne, akkor neked már rég sikeresnek kellene lenned itt, de nem vagy az. Te is tudod, hogy nem vagy az."

Valami tényleg nem stimmel! Rendszerfelülvizsgálat! CÉL: végigvinni, amit elkezdtem. Elérhető? Műszakilag igen, csak idő  és pénz kell hozzá. Idő van? 20-30, akár 40-50 év. Elég kell, legyen. Pénz lesz? Naná! Az MLM tökéletes erre a célra, a pénzügyi biznisszel kombinálva pedig egyenesen erre van kitalálva. Ráadásul Európában nincs a miénknél jobb szolgáltatás. Oké, a CÉL tényleg rendben van. Megvan, és megcsinálható. HIT: meg tudom csinálni? Naná, hogy megtudom! Akkor is elérem a célom, ha az egész világ dolgozik ellenem! Űrhajók közt fogok meghalni! Ez szinte elkerülhetetlen. Hiszen az egész életem erről szólt! Eddig sikerült eljutni, akkor tovább is fog menni! Erre megszólalt a kisördög: "És a pénzügyi részét össze tudod-e hozni ebből az üzletből? Neked megy-e ez az üzlet?" Ja, hogy nem az a hit, hanem ez a hit? Hát ez már tényleg nem olyan erős. Az üzlet tényleg nehezen megy, az emberek ellenállnak, a környezetem vissza akar húzni, a családom meg, nos finoman fogalmazva nem túl támogató. Én meg már meg is szoktam, hogy nekem nem megy. Nem kötök szerződéseket, bár mindenkinek nagyon tetszik, amit mondok. Már hozzá is szoktam. Már azon csodálkoznék, ha valaki azt mondaná, hogy "Rendben, hol kell aláírni?" Hoppáezígynincsenrendjén! Nagyon nincsen! Gépház állj, rossz irányba megyünk! ÚJRATERVEZÉS!

Rendbe kell raknom ezt a dolgot, addig nem mehetek tovább. Szétszedni az egészet apró darabokra, majd újra összerakni, csak most jól. Van egy emberem, és még 1 komoly, és 3 kevésbé komoly munkatársi jelentkező. Van néhány ügyfelem, ma is átadok kötvényeket. Ez az üzlet valamennyire akkor is megy, ha belül gondok vannak. Mi lenne, ha minden stimmelne? Rendbe kell tennem a hitemet! ÚJRATERVEZÉS!

Hmmm... Nem túl rendszeresek az írásaim. Végülis ez nem napló, hanem egy blog, úgyhogy annyira talán nem baj. Arra gondoltok, hogy vészt jósló e bejegyzés címe? Talán nem ok nélkül. Az viszont biztos, hogy az álom felé vezető út gyakran nem könnyű. Vagy legalábbis vannak nehéz szakaszai.

Nézzük csak. A múlt héten szépen lebetegedtem. Még örültem is neki, táppénzen lehetek, és majd több iődm jut az új munkámra. Na persze! Három napig csak aludtam és alvajártam. Rázott a hideg, és igazából a vegetatív tevékenységen kívül sok másra nem futotta. Aztán hétvége, és hétvégén nincs üzlet. Csak halaszthatatlan esetben, de mivel ilyen most nem volt, hát jöhetett a kertrendezés, és az autószerelés. Ezek azért végképp kiégették belőlem a nem odavaló létformákat, úgyhogy igencsak megérte a napon izzadni. Különben is nagyon szép nap volt.

Még pénteken azért beugrottam a városba, az új üzlettársam elindítását megcsinálni. Egész délelőtt erre készültem, hiszen épül az üzletem, mindent profin kell csinálni! Mielőtt indultam volna, hazaért párom, akivel sikerült jól összevesznünk. Annak ellenére, hogy ez a jelenség elég jól korrelál egyfajta biológiai ciklusossággal, általában egy tőre vezethető vissza mindig. Vagyis kettőre. Az egyik az, hogy sosem nyújtok eleget. Sosem elég a kedveskedés, sosem elég a símogatás, és mintha úgy általában semmit sem tennék szívem választottjáért. Mintha csak Eddie Murphy-t hallanám: "Mit tettél értem mostanában?!". Jó, ezeken a "feszültséglevezetéseken" egyszerűen túl kell lenni. Föl kell ajánlani, hogy hagyjuk abba a kapcsolatot, aztán - mivel hogy ennek semmi realitása - másnapra magától megoldódik minden.

A másik kérdés viszont sajnos még mindig érzékenyen érint. Megkaptam, hogy nem megy nekem ez az üzlet. Még annak ellenére is úgy érzi, hogy többet keresek vele, mint bármivel, amibe ő eddig belefogott. Na de nem is ez a lényeg. A királynő újra kifejezte nemtetszését az irányában, amit csinálok. Ez mondjuk egy stabil pont közös életünkben, ugyanis mindig az a rossz, amit éppen csinálok. Volt, hogy az volt a baj, amikor tervezői munkát végeztem, vagy amikor kivitelezőit, az se volt jó, ha a házat építettem, és most ez se jó. Utólag valahogy már más a véleménye, és szentül meg van győződve róla, hogy akkor is ezt mondta! Érdekes világ a női lélek, no! Mindenesetre kellően összerombolt bennem mindent, amit addigra felépítettem a startbeszélgetéshez. Még jó, hogy ott volt aztán a szakmai vezetőm is, aki lehengerlően profi. Messzemenőkig mentette a helyzetet. Én pedig tanultam belőle.

Tegnap viszont újra ez a hármas gyűlt volna össze, az új munkatárs, az én vezetőm, és jómagam. Folytatni az újonc elindítását, oktatását. Most rajtam volt a sor, én vizsgázom, a vezetőm pedig majd értékel. Úgy felkészültem, hogy az na! Aztán délután vezetőm szegény nővére hosszas szenvedés után meghalt. A "sajnos", vagy "végre" fogalmak itt eléggé relatívak, ugyanis a hölgy szervezetét gyakorlatilag 3 év alatt felzabálta a rák. Ennyi szenvedést én még élőlény részéről nem láttam, amin keresztül ment, úgyhogy ez a végső aktus már tényleg csak megváltás volt. De akkor is egy szörnyű dolog. Jó, számítottunk rá, de ez vajmi keveset segített az érzéseinken. Vezetőm tehát távol maradt, és én kontroll nélkül csináltam életem első betanító tárgyalását. Az visont minden várakozásaimat felülmúlva sikerült. Tényleg kitettem magamért! Ráadásul az új emberem igencsak aktív, úgy indult, ahogy kevesek, mintaszerűen egyezteti az időpontokat új ügyfelekkel, úgyhogy az a minimum, hogy a legjobb formámat hozom. Azt hiszem, hogy neki is van egy álma...

A következő munkatársjelöltet ma akartam bedolgozni. Nemrég hívott, hogy haláleset történt a családjukban a hétvégén, így lőttek a találkánknak. Ráadásul van egy befizetett 2 hetes utazásuk, tehát mostanság nem tudunk pontot tenni a mondat végére. Grrr! Kezdett nem túl fényesen alakulni a hetem.

Aztán felhívott az öcsén, hogy kaptam egy levelet a régi lakcímemre az APEH-től, és nem tudja átvenni helyettem a postán. Na szép, gondoltam, ez méltó megkoronázása lesz a napnak. Az APEH-től én még kellemes levelet nem kaptam!

Szóval jég esik az égből. Meg békák és döglött madarak. Vihar közeleg...

(...ha ezt túlélem, megint erősebb leszek!)

Nos, a kedd valóban eseménydús nap volt. Cikkek leadva, már csak a körömrágás maradt, hogy bekerülnek-e a konferenciakötetbe. Ja igen, azt hiszem, hogy még nem írtam, melyik konferencia! Március végén lesz Kolozsváron a Kárpát-medencei Környezettudományi Konferencia. Három előadást tartok, ezek közül az egyik a találmányom első publikációja lesz. Kicsit azért izgulok. Akit érdekel, jöjjön!

Viszont történt valami tegnap! Siófokon voltam egy, a pénzügyi vállalkozásommal kapcsolatos képzésen. Épphogy bejutottam a résztvevők közé, szükség volt hozzá a kitartásomra. Ám éreztem, hogy ott kell lennem! Anyacégünk egyik alapítója beszélt pénzügyekről (meg a nőkről, a férfiakról, és a világról úgy általában). Zseniális előadó, zseniális tanácsadó, és amúgy is pénzügyi zseni, úgyhogy nem árt odafigyelni arra, amit mond. És mivel rukkolt elő? A nyugdíjkérdés magyarországi megoldásával! Olyan egyszerű volt, hogy már fáj. Eddig is itt volt, a szemünk előtt, csak nem állt össze. Most itt tombol a fejemben, hogy "Nincs gáz, nyugi! Mindenkinek lehet nyugdíja. Megoldható, nem is nehéz.", és mindenkinek el akarom mondani! Páran már meg is hallgattak, elhümmögtek rajta, és mondták, hogy "Tök jó!". "Érdekel?" - kérdeztem. "Nem tudom." válaszolták. Mit nem tudnak? Hogy érdekli-e őket, vagy nem? Mármint, hogy lesz-e nyugdíjuk, vagy sem? Akkor inkább mondja, hogy nem érdekli. Az még érthető. (Volt egyébként ilyen is.) Na mindegy, nem foglalkozom vele. Ám van pár ember, akiket érdekel. Hozzájuk megyek tárgyalni, és kirántom őket a nagy magyar valóságból! "A jobb világ nem jön el. Azt meg kell csinálnunk."

Nos, eltelt 5 nap. Volt benne egy hétvége is. Természetesen a dolgok nem úgy sikerültek, ahogy elterveztem, de legalább egy részük meglett. Leadtam két cikket a három megírandóból, s a harmadikat is épp lektorálják. Jó, tudom, hogy január végén volt a határidő, de épp meghalni sem volt időm. Remélem, még belekerül a kiadványba. Hopp, ebben a pillanatban kaptam meg az első javítást a harmadik cikkre! Ez egy szép nap lesz!

Amúgy a hétvége részemről egy időpocsékolás volt. Sokat aludtam (ez mondjuk kellett), és a tüzifát is összevágtam mvégre, de ha ment a tévé, akkor általában azt bámultam. Utálom a tévét! A cikkekkel se haladtam, csak hétfő hajnalban tudtam őket nagyrészt megcsinálni, délutánra pedig befejezni.

Kicsit frusztrál, hogy otthon nem tudok dolgozni. Egyszerűen nem megy. Nem olyan a légkör, vagy nem is tudom. Párom meg nem hiszi el, hogy nem tudom magam függetleníteni a környezetemtől. Szerintem még nem vagyok elég profi hozzá. Valahogy kell az egyedüllét, hogy a saját gondolataimat rendezzem. Szükségem van minden nap néhány órás magányra. Hallottam már ilyesmiről. Amióta rendszeresen hajnal 3-kor kele, azóta kezd kicsit jobban alakulni az életem. Minden reggel van 2-3 órám felkészülni a napomra, megtervezni, s egyáltalán saját magammal foglalkozni. Jót tesz!

Ennyit az előzményekről. Soha sem írtam még blogot, meglátjuk, mi lesz belőle. Biztosan lesznek, akiknek tetszeni fog, és lesznek, akiknek nem.  Talán egy-két embernek segítek is. Talán nekem is segít, hogy írok.

Tehát vagyok, aki vagyok, a világ egyik legnehezebb munkáját csinálom, hogy azzá fejlődjek, akivé lennem kell! Emberekhez járok, és segítek nekik, hogy elérjék a céljaikat. Ez a vállalkozásom. Majd embereket keresek, akiknek nagyobb céljaik vannak, és meg tudom őket tanítani arra, amit én csinálok. Hogy tudjanak az embereknek segíteni céljaik elérésében. Ha ebben profi leszek, és már mindenki elérte a célját, aki szóba állt velem (és nem rúgott ki egyből), akkor én is elérem a célomat. Ez a világ egyik legkeményebb munkája! Lássátok hát ti is, osztozzatok örömömben, bánatomban, szidjatok és dícsérjetek, javasoljatok, és ellenezzetek, de mindenekelőtt álmodjatok, és soha, de soha ne adjátok fel az álmaitokat!

Fél éve csináltam már az új üzletet, több kudarccal, mint sikerrel, de a kitartás valahogy már a sejtjeimet átitató erő, úgyhogy nem adtam fel. Kaposváron ültem egy kávézóban, egy héttel a szülinapom előtt. Elszámítottam magam, és néhány órával korábban érkeztem, mint kellett volna, úgyhogy vártam, időpontokat egyeztettem az üzletépítéshez, majd már majdnem unatkozni kezdtem. Ha már így ráértem, elkezdtem gondolkodni a házi feladatomon. Azt mondták ugyanis új üzletemben a nagyobb tapasztalattal rendelkező szakmai vezetők, hogy legyen egy célom. Állítólag végeztek az USÁban egy kutatást, ahol is vizsgálták a végzős egyetemistákat, hogy kinek van leírt célja az életben. 3%-uknak volt. Aztán megnézték őket 10 év múlva is, és kiderült, hogy a 3 % többet keres, mint a 97% együtt. Szóval legyen célom. Hááát, volt énnekem  egyszer egy célom, valami űrhajók voltak benne, meg kutatóközpont, meg ilyesmi. Jó az még? Merjünk nagyok lenni! Úgyis csak egy játék... És elkezdtem leírni: 2008: Új üzletemben elindulok, és annyit tanulok, hogy sikeres lehessek. 2009: Új üzletemben elkezdem elérni a sikereket, majd a szépen befolyó pénzből fejlesztem a találmányomat (feltéve, ha szabadalmaztatható, gondoltam). 2010-2011: Üzletem építem, minden szükséges pénzügyi tudást felszívok, és mellette jól keresek. Találmányom ipari hasznosítása megindul, és jönnek innen is a bevételek. 2012: megalapítom a kutató közp...

És megcsörrent a telefonom. A szabadalmi ügyvivőm hívott, megjött a nemzetközi szabadalomkutatás eredménye. (Ez a vizsgálat, aminek során megnézik, hogy az egész világon van-e olyan találmány, ami meggátolná, vagy legalább korlátozná a bejelentő szabadalmi jogait.) Kis bizonytalanság volt a hangjában. Azt hiszem, hogy a gyomor az a szervünk, ami a leggyorsabban képes változtatni a méretét. Legalábbis nálam ez működött. Szómiszó, annyit mondott, hogy kicsit furcsálja, mert ilyen nem nagyon szokott történni, de úgy fest, hogy a találmányom a lehető legszélesebb körben, mindenféle korlátozás nélkül szabadalmaztatható. Az utolsó szó már valami távoli bugyborékolásként jött át, én hebegtem-habogtam néhány tucat "köszönöm"-öt, majd azzal búcsúztunk, hogy az írásos anyagot elküldi.

Csönd, s a pohár alján lévő kihűlt kávé halvány illata. A papíron pedig a dátum:

"2012: Kutatóközpont megalapítása"

Tíz éve volt egy álmom. Minden, ami azóta történt velem, az összes siker, és az összes kudarc, az összes próbálkozás, és az összes elbukás, az összes irányváltás, az összes megragadott lehetőség, de talán még az utolsó dícséret, vagy szidás is kellett ahhoz, hogy azzá válljak, aki ma vagyok, és oda jussak, ahol most tartok. Hogy elindítsak olyan folyamatokat, amikből feltaláló leszek, hogy olyan területen találjak fel, ahol évtizedek óta nincs megoldás, hogy olyan körbe keveredjek, ahol ehhez pénzügyi tudást is felszedhetek, és hogy olyan pofonokat kapjak az élettől, amik kellően megerősítenek, és kellően konokká tesznek ahhoz, hogy végig tudjam csinálni. Összeállt a kép! Immáron elrugaszkodtam a földtől, nem tudom, meddig jutok, de az már biztos, hogy a kerítést bőven átviszem!

A hétfő este természetesen egy széthajtott, "semmisemsikerül" hétfő volt, talán este 6-ra mentünk, mert naná, hogy el kellett kísérnem életem szerelmét! Mondtam is neki, hogy ha még egyszer ilyen hülyeségbe belerángat, akkor nem tudom, mit teszek!

Családi ház, munkatárs, feleség, meg egy jól öltözött szépfiú-üzletember, és mi ketten, a farmerban, és a 20 éves terepjárónkkal az utcán, amiben épp 36 kiló fagyasztott csirkefej engedett a lemenő nap utolsó csábításának, mielőtt hazaérnek, hogy kutyáink boldogsághormonának termelődését fokozzák. Aztán elkezdtünk üzletről beszélni. Európa legnagyobb, tisztán magyar tulajdonban lévő cégéről, meg arról, hogy hogyan segítik az emberek álmainak megvalósítását, a pénzügyi kultúránkról, meg a nyugatiakéról, meg befektetésekről, komplexitásról, és egyéb pénzügyi összefüggésekről. Párom talán az ötödik percig volt jelen, majd a szemeiben tükröződő álmos csillogást lassan átvette egyfajta homály, ami valami teljesen más, messzi és idegen világról szólt, mint ahol és amikor éppen voltunk. Nekem pedig lelkes ismétlés volt az egész, ugyanis fél éve találkoztam hasonlókkal egy dr. Tóth András nevezetű közgazdász blogjában, aki csupa ilyen dolgokról írt, ráadásul olyan közérthetően, hogy még engem is megfogott a téma. Valószínüleg azonban ez a folyamat ugyancsak bennem játszódott le, és kifelé csupán meggyötört ábrázatom látszódott. Állítólag egy pillanatban, amikor nem figyeltem, az úriember odasúgta a házigazdának, hogy "Ebből nem lesz semmi."

Majd egyszer csak jött a kérdés, hogy tetszik-e nekünk ez a dolog? Párom bedobott egy magabiztos "Nem tudom"-ot, én pedig annyit mondtam, hogy ugyanezeket olvastam a Tóth Andrásnál, és már régóta keresem azt, hogy hol lehet ilyen dolgokat elérni. Erre a fiatalember azt mondta, hogy de jó, hiszen az András az ő munkatársa! Azt hiszem, hogy itt meghasadt az idő. De csak egy pillanatra, ugyanis rögtön feltette a kérdést, hogy nem akarok-e velük dolgozni? Ebben dolgozni is lehet? - szédült ki a számon a kérdés, amjd villámgyorsan előkerült még egy lap, és furcsa ábrák és számok kerültek rá, majd még egy, és hálózatépítés, és képzés, és jövedelem, és jutalomutak, és ajándékok, és...

...és a képzés betalált. Nem, mintha a többi nem tetszett volna, de hogy mindarra meg is tanítanak, amit tudnak, az már igencsak a "fincsimi"! Ahogyan párom számára teljes bizonyosság volt, hogy hamarosan hazamegyünk, és aludni fogunk, úgy énbennem fel sem merült a kérdés, hogy fogom-e csinálni. Naná!

Néhány hete nyakig benne voltam már a dologban, amikor keresztapám felhívott, hogy épp felszabadult egymillió forintocskája, és most nem kell neki, vagy eurót vesz belőle, vagy beveszem társnak a találmányomba, és fizeti a szabadalmat. Néhány héttel azelőtt tudtam meg egy barátomról, hogy az új barátnője egy szabadalmi ügyvivői cégnél dolgozik. Hülyén jöttek a dolgok, de valahogy minden klappolt. Telefon, egyeztet, Budapest, fordítás, utalás, ellenőrzés, igazolás nem ment át, újra, beadás faxon, elment! Az utolsó napon, zárás előtt, néhány órával. Phű!

Technikusi vizsga után főiskola 160 km-re otthontól, első évfolyam, minimál pénz otthonról, diákmunka = MLM üzlet vége. Az álom halványodni kezdett, majd szép emlékké vált, végül teljesen a múlt ködébe veszett. Két munkatársam szétszóródott az éterben, és maradt a teljesen átlagos élet. Legalábbis így látszott.

Egyik barátommal elmentünk agykontroll tanfolyamra (akkoriban én már a villámolvasással is próbálkoztam). Valahol meghallottam, hogy ha két egymást követő félévben 4,51 felett van az átlagom, akkor köztársasági ösztöndíjat kapok. Mivel jó pénzt jelentett, hát megcéloztam. Azzal, amit a tanfolyamon tanultunk, gyakorlatilag gyerekjáték volt. A második évtől éltem, mint hal a vízben. A tanulmányaimért dolgoznom nem kellett, az ösztöndíjam bőven elég volt mindenre. Még takarékoskodtam is. Aztán elkezdtem unatkozni. Kezdetben csokit árultam a kollégiumban. Barátnőmön keresztül szereztem a csokugyárból, és olcsón adtam. Jól ment az üzlet, de a szakítás után megszűnt a forrásom, ezért az első vállalkozásom gyakorlatilag hamar tönkrement. Sebaj, a következő évben fehér patkányokat tenyésztettem, és adtam el, ugyancsak a kollégiumban. Ez az üzlet akkor fuccsolt be, amikor megvettek tőlem egy kispatkányt, majd felvitték a nyolcadikra, és kidobták az ablakon. A többieket beadtam a terráriumba: vagy tudnak szaporodni, vagy eleségként végzik, de legalább van esélyük.

Aztán egyre "érdekesebb" dolgokban próbáltam ki magam: kollégiumi bizottsági tag lettem, majd bekerültem a kollégiumi alapítványba, s csakhamar én lettem a kuratóriumi elnök. Elkezdtem újságot írni, s csakhamar én lettem a főszerkesztő. Bérbe rajzoltam, és ingyen írtam a haveroknak szakdolgozatokat. Nyári gyakorlat gyanánt kutatást végeztem egy nagy bányászati cégnél, környezetvédelmi témában, majd következő nyáron, már fakultatívan folytattam. És szépen, lassan lecsengett a főiskola. Mérnök és tanár lettem, s azon kevesek közé tartoztam, akik nem az internetről ollózták össze a szakdolgozataikat, hanem mindkettő saját kutatásomon alapult. Lediplomáztunk, megsirattuk, és szépen lassan, az összes tisztségemben átadtam a stafétát a fiatal, friss, életerős, ambíciózuis következő generációnak. Helyette alapítottam egy céget két évfolyamtársammal.

Az volt a terv, hogy majd jól meggazdagszunk. Volt is egy-két kisebb munkánk, majd az egyikünk ment el dolgozni a hatósághoz, majd a másikunk egy céghez. Végül én is megkérdeztem a már ismert bányavállalatot, hogy volna-e munkájuk a számomra. Nem volt. Már majdnem elhittem, amikro megkérdeztem még bioztonságképpen azt az öreg kutatót, akivel a korábbi kutatásokat csináltuk, és amiből végülis az egyik szakdolgozatom íródott. Ő megörült, és lelkendezve újságolta a telefonban, hogy az én szakdolgozattémám már Európai Uniós alapprogrambóól finanszírozott nemzetközi kutatási projekt, és éppen kéne neki valaki, aki a terepi kísérleteket megcsinálja. "Hétfőn találkozunk!" mondta pénteken. Így kerültem én is félig-meddig alkalmazásba. Jogállásom szerint egyéni megbízással rendelkező kutatómérnök voltam. Vagy mi a szösz. Másfél év igen kemény munka, küzdelem a tolvajokkal és a természet erőivel, napi 40 km biciklizés (a cégem a kollégiumban bérelt egy irodát, és ott laktam), és elkészült Európa egyik első migrációs gátja. Nemzetközi konferencia az átadás tiszteletére, siker, fény, csillogás, publikációk. Szép volt. Egy életre megszerettem!

Értelemszerűen maradtam a cégnél, de már főállásban, itt kisebb mérnöki munkákat láttam el. Nem mindig értettem egyet a főnökeimmel, s ennek néha hangot is adtam, de csak volt munkám, még ha nem is volt olyan felüdítő, mint a kutatás. Majd jött a kihívás, az ország legnagyobb földtani kutatása, egy nukleális létesítmény, és én, az egyszerű homokszem az Univerzum fövenyén, azt a tisztet kaptam, hogy részt vehetek a létesítés környezeti hatásait regisztráló rendszer kialakításában és üzemeltetésében. A projektben ketten voltunk, a fönököm, meg én. Aztán a főnökömnek valahogy egyre több tárgyalása volt, tehát maradtam én. A kutatási részről meg annyit, hogy főleg az adminisztrációban, a kellő dokumentációban, és a szerződés pénzügyi teljesítésében kellett részt vennem. És még mindig hajlamos voltam nem egyetérteni, és ennek hangot adni. A munka lassan ellepett, közbe nekem is alakult a magánéletem, és így, párkapcsolatban már nem mentek olyan jól az éjszakai melók. Nagy nehezen kikönyörögtem magamnak egy embert, aki segít a projekt egy részén.

Közben valami beindult a háttérben, és hiába mi teljesítettünk általában a legjobban, mégis egyre több támadást kaptam. Nem volt felhőtlen a kapcsolatom a vezetőséggel. Elkezdtem más lehetőségek után kutakodni, majd indultam egy feltalálói pályázaton. És nyertem! Első körben, első pályázatopmmal, elsőre! Fejlesztés, szabadalmi bejelentés, prototípus, siker! Helyrebillent az önértékelésem, pedig a munkahelyemen már elég csehül álltak a dolgok. Tudták volna, hogy mellette mit csináltam!

És szépen jött a feketeleves. Kvázi beosztottam lett hirtelen a kvázi főnököm, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy megtaníthatom mindenre, ami miatt a projetkt olyan jól ment. Felmondtam. De a kollégák könyörögtek, hogy ne tegyem, mert nem tudják megcsinálni nélkülem. És nekem jó szívem volt. Aztán a találmányi projekt folytatására benyújtott pályázatomat már nem támogatták az Nagy Állami Újraelosztó Hivatalban. Annak ellenére, hogy a szabadalmi hivatal támogatta, a szakmai bírálók pedig méltatták. Ráadásul nemcsak Magyarországon akarták többen hasznbosítani, de már Algériából is érdeklődtek felőle, pedig még egy darab publikációja sem volt. Nem támogatták, nem fogom tudni kifejleszteni, de még szabadalmaztatni se! A fény és a csillogás elmaradt. Ez megint helyre tette az önbecsülésem, csak most a másik irányba.

Volt egy hónapom, míg lejár a nemzetközi szabadalomra való bejelenthetőség határideje, és szükségem volt rá egymillió forintra! Közben nyakamon egy félig kész ház, egy derékba tört karrier, jókora adósságállomány, néhány átpityergett éjszaka, és egy szétesőfélben lévő kapcsolat. Majd páromat meghívta egyik munkatársunk, hogy a felesége belekezdett egy pénzügyi vállalkozásba, és rá gondoltak, mert nemsoká nyitnának Romániába, és ugye párom székely lány. Ő meg igent mondott. Hétfő estére.

Na most azért kellene írnom valamit, hogy mégis hogyan kerültem én ide. Lássuk!

Mindenek előtt leszögezem, hogy teljesen átlagos gyerekként, teljesen átlagos családba születtem a '70-es évek végefelé. Teljesen átlagos asztmával bíbelődöm az eleje óta, és a szüleim teljesen átlagos módon züllesztették szét a családunkat. Majd mindketten belehaltak az alkoholtermékek rendszeres fogyasztásába. Tényleg semmi extra, szinte mindenen végigmentem, mint a korombéli generáció színe-java. Annyi volt talán a különlegesség, hogy gyerekkoromban elég hamar megtanultam "bezárkódni" a magam kis belső világába. Általában olvastam (főként sci-fit), később sokat játszottam apám számítógépén. Az olvasásért nagyon hálás vagyok keresztapámnak (bocsánat, nagybátyámnak, ugyanis nem vagyok megkeresztelve), ugyanis ő látott el utánpótlással a jobbnál-jobb könyvekből. Ezekből tanultam meg tisztelni a múltat, és meglátni a jövőt. A számítógépes játékoknak is nagyon hálás vagyok, azt hiszem, azokon tanultam meg gondolkodni és stratégiákat felépíteni. De azért örülök, hogy a játékfüggőség abbamaradt.

Aztán szépen lassan eljött a továbbtanulás, és teljesen átlagosan olyan szakmát választottam, amiben nagy jövőt láttak a szüleim: környezetvédelem. Az ötlet tényleg nem volt rossz, a '90-es években ez még újnak számított, és tényleg nagy jövő elé nézett. Az iskola ment, teljesen átlagosan közepes tanuló voltam. Egészen az érettségiig. Ekkor keresztapám valahogy magával rángatot egy üzletbe, ami akkor nagyon tombolt. Hálózatépítésről volt szó, termékértékesítésről, óriási jövőről, és hihetetlen fizetésekről. Naiv lélekként mentem vele, mert egyszerűen magával ragadt a lelkesedése. Az üzletre tökéletesen alkalmatlan voltam: egy lelkileg bezárkózott, erős kisebbségi komplexusokkal küzdő, nehezen kommunikáló, gátlásos fiú voltam, a legkisebb az osztályban. Az, aki valahogy sehol se érzi jól magát, sehol se találja a helyét. Természetesen az üzlet nem volt valami fényes a számomra. Itt talán be is fejeződött volna a történet, és én a nagy globális süllyesztő béltartalmát gazdagítanám, ha ennek a rendszernek ne lett volna egy igen sajátos képzési háttere. Nagyon komoly üzletépítési és személyiségfejlesztési képzést kaptunk. Jó hatással volt rám. Rengeteget fejlődtem, a technikusi évet a legjobb vizsgaeredménnyel végeztem a suliban, és határozottan kezdett valami kicsírázni bennem.

Volt még egy jelentéktelennek tűnő esemény is. Legalábbis akkor, a képzési és motivációs rendszer részeként csak egy mozzanatnak, egy technikai elemnek tűnt. Azt mondták nekem, hogy legyen egy célom. De ne akármilyen cél, hanem valami nagy cél, amit nehéz elérnem. Az elméletéről ezt tanultuk:

"Ha át akarod ugrani a kerítést, akkor nekifutsz, és vagy sikerül, vagy nem. De ha a Holdat célzod meg, akkor a fák tetejéig biztosan eljutsz."

Hát jó - gondoltam - én ugyan tudok nagyban gondolkodni, ezt lessétek! "Szeretnék egy saját űrhajózási vállalatot, saját fejlesztésű űrhajókkal!" Elég nagy lesz? Egyszer találkoztunk keresztapámmal két, amerikai, ebben az üzletben nagyon sikeres vezetővel. Véletlenül együtt utaztunk velük a vonaton. Beszédbe elegyedtünk, és megkérdezték, hogy mi a célom. Én pedig elővettem az álomfüzetemet, amibe szépen le volt rajzolva az egész. Laborostul, űrkikötőstül, és űrhajóstul. Komoly 18 éves fiatalember voltam. Talán furcsán hangzik, de meg se mosolyogtak. A férfi mélyen a szemembe nézett, és megkérdezte: "Komolyan ezt akarod?" Én pedig kipirosodott arccal valami olyasmit válaszoltam, hogy "El tudnám képzelni így az életemet." Nem szólt semmit, elvette a füzetemet, és ráírta, hogy "Do it!", majd mindketten aláírták. Született álmodozó voltam.