Technikusi vizsga után főiskola 160 km-re otthontól, első évfolyam, minimál pénz otthonról, diákmunka = MLM üzlet vége. Az álom halványodni kezdett, majd szép emlékké vált, végül teljesen a múlt ködébe veszett. Két munkatársam szétszóródott az éterben, és maradt a teljesen átlagos élet. Legalábbis így látszott.
Egyik barátommal elmentünk agykontroll tanfolyamra (akkoriban én már a villámolvasással is próbálkoztam). Valahol meghallottam, hogy ha két egymást követő félévben 4,51 felett van az átlagom, akkor köztársasági ösztöndíjat kapok. Mivel jó pénzt jelentett, hát megcéloztam. Azzal, amit a tanfolyamon tanultunk, gyakorlatilag gyerekjáték volt. A második évtől éltem, mint hal a vízben. A tanulmányaimért dolgoznom nem kellett, az ösztöndíjam bőven elég volt mindenre. Még takarékoskodtam is. Aztán elkezdtem unatkozni. Kezdetben csokit árultam a kollégiumban. Barátnőmön keresztül szereztem a csokugyárból, és olcsón adtam. Jól ment az üzlet, de a szakítás után megszűnt a forrásom, ezért az első vállalkozásom gyakorlatilag hamar tönkrement. Sebaj, a következő évben fehér patkányokat tenyésztettem, és adtam el, ugyancsak a kollégiumban. Ez az üzlet akkor fuccsolt be, amikor megvettek tőlem egy kispatkányt, majd felvitték a nyolcadikra, és kidobták az ablakon. A többieket beadtam a terráriumba: vagy tudnak szaporodni, vagy eleségként végzik, de legalább van esélyük.
Aztán egyre "érdekesebb" dolgokban próbáltam ki magam: kollégiumi bizottsági tag lettem, majd bekerültem a kollégiumi alapítványba, s csakhamar én lettem a kuratóriumi elnök. Elkezdtem újságot írni, s csakhamar én lettem a főszerkesztő. Bérbe rajzoltam, és ingyen írtam a haveroknak szakdolgozatokat. Nyári gyakorlat gyanánt kutatást végeztem egy nagy bányászati cégnél, környezetvédelmi témában, majd következő nyáron, már fakultatívan folytattam. És szépen, lassan lecsengett a főiskola. Mérnök és tanár lettem, s azon kevesek közé tartoztam, akik nem az internetről ollózták össze a szakdolgozataikat, hanem mindkettő saját kutatásomon alapult. Lediplomáztunk, megsirattuk, és szépen lassan, az összes tisztségemben átadtam a stafétát a fiatal, friss, életerős, ambíciózuis következő generációnak. Helyette alapítottam egy céget két évfolyamtársammal.
Az volt a terv, hogy majd jól meggazdagszunk. Volt is egy-két kisebb munkánk, majd az egyikünk ment el dolgozni a hatósághoz, majd a másikunk egy céghez. Végül én is megkérdeztem a már ismert bányavállalatot, hogy volna-e munkájuk a számomra. Nem volt. Már majdnem elhittem, amikro megkérdeztem még bioztonságképpen azt az öreg kutatót, akivel a korábbi kutatásokat csináltuk, és amiből végülis az egyik szakdolgozatom íródott. Ő megörült, és lelkendezve újságolta a telefonban, hogy az én szakdolgozattémám már Európai Uniós alapprogrambóól finanszírozott nemzetközi kutatási projekt, és éppen kéne neki valaki, aki a terepi kísérleteket megcsinálja. "Hétfőn találkozunk!" mondta pénteken. Így kerültem én is félig-meddig alkalmazásba. Jogállásom szerint egyéni megbízással rendelkező kutatómérnök voltam. Vagy mi a szösz. Másfél év igen kemény munka, küzdelem a tolvajokkal és a természet erőivel, napi 40 km biciklizés (a cégem a kollégiumban bérelt egy irodát, és ott laktam), és elkészült Európa egyik első migrációs gátja. Nemzetközi konferencia az átadás tiszteletére, siker, fény, csillogás, publikációk. Szép volt. Egy életre megszerettem!
Értelemszerűen maradtam a cégnél, de már főállásban, itt kisebb mérnöki munkákat láttam el. Nem mindig értettem egyet a főnökeimmel, s ennek néha hangot is adtam, de csak volt munkám, még ha nem is volt olyan felüdítő, mint a kutatás. Majd jött a kihívás, az ország legnagyobb földtani kutatása, egy nukleális létesítmény, és én, az egyszerű homokszem az Univerzum fövenyén, azt a tisztet kaptam, hogy részt vehetek a létesítés környezeti hatásait regisztráló rendszer kialakításában és üzemeltetésében. A projektben ketten voltunk, a fönököm, meg én. Aztán a főnökömnek valahogy egyre több tárgyalása volt, tehát maradtam én. A kutatási részről meg annyit, hogy főleg az adminisztrációban, a kellő dokumentációban, és a szerződés pénzügyi teljesítésében kellett részt vennem. És még mindig hajlamos voltam nem egyetérteni, és ennek hangot adni. A munka lassan ellepett, közbe nekem is alakult a magánéletem, és így, párkapcsolatban már nem mentek olyan jól az éjszakai melók. Nagy nehezen kikönyörögtem magamnak egy embert, aki segít a projekt egy részén.
Közben valami beindult a háttérben, és hiába mi teljesítettünk általában a legjobban, mégis egyre több támadást kaptam. Nem volt felhőtlen a kapcsolatom a vezetőséggel. Elkezdtem más lehetőségek után kutakodni, majd indultam egy feltalálói pályázaton. És nyertem! Első körben, első pályázatopmmal, elsőre! Fejlesztés, szabadalmi bejelentés, prototípus, siker! Helyrebillent az önértékelésem, pedig a munkahelyemen már elég csehül álltak a dolgok. Tudták volna, hogy mellette mit csináltam!
És szépen jött a feketeleves. Kvázi beosztottam lett hirtelen a kvázi főnököm, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy megtaníthatom mindenre, ami miatt a projetkt olyan jól ment. Felmondtam. De a kollégák könyörögtek, hogy ne tegyem, mert nem tudják megcsinálni nélkülem. És nekem jó szívem volt. Aztán a találmányi projekt folytatására benyújtott pályázatomat már nem támogatták az Nagy Állami Újraelosztó Hivatalban. Annak ellenére, hogy a szabadalmi hivatal támogatta, a szakmai bírálók pedig méltatták. Ráadásul nemcsak Magyarországon akarták többen hasznbosítani, de már Algériából is érdeklődtek felőle, pedig még egy darab publikációja sem volt. Nem támogatták, nem fogom tudni kifejleszteni, de még szabadalmaztatni se! A fény és a csillogás elmaradt. Ez megint helyre tette az önbecsülésem, csak most a másik irányba.
Volt egy hónapom, míg lejár a nemzetközi szabadalomra való bejelenthetőség határideje, és szükségem volt rá egymillió forintra! Közben nyakamon egy félig kész ház, egy derékba tört karrier, jókora adósságállomány, néhány átpityergett éjszaka, és egy szétesőfélben lévő kapcsolat. Majd páromat meghívta egyik munkatársunk, hogy a felesége belekezdett egy pénzügyi vállalkozásba, és rá gondoltak, mert nemsoká nyitnának Romániába, és ugye párom székely lány. Ő meg igent mondott. Hétfő estére.
