Na most azért kellene írnom valamit, hogy mégis hogyan kerültem én ide. Lássuk!
Mindenek előtt leszögezem, hogy teljesen átlagos gyerekként, teljesen átlagos családba születtem a '70-es évek végefelé. Teljesen átlagos asztmával bíbelődöm az eleje óta, és a szüleim teljesen átlagos módon züllesztették szét a családunkat. Majd mindketten belehaltak az alkoholtermékek rendszeres fogyasztásába. Tényleg semmi extra, szinte mindenen végigmentem, mint a korombéli generáció színe-java. Annyi volt talán a különlegesség, hogy gyerekkoromban elég hamar megtanultam "bezárkódni" a magam kis belső világába. Általában olvastam (főként sci-fit), később sokat játszottam apám számítógépén. Az olvasásért nagyon hálás vagyok keresztapámnak (bocsánat, nagybátyámnak, ugyanis nem vagyok megkeresztelve), ugyanis ő látott el utánpótlással a jobbnál-jobb könyvekből. Ezekből tanultam meg tisztelni a múltat, és meglátni a jövőt. A számítógépes játékoknak is nagyon hálás vagyok, azt hiszem, azokon tanultam meg gondolkodni és stratégiákat felépíteni. De azért örülök, hogy a játékfüggőség abbamaradt.
Aztán szépen lassan eljött a továbbtanulás, és teljesen átlagosan olyan szakmát választottam, amiben nagy jövőt láttak a szüleim: környezetvédelem. Az ötlet tényleg nem volt rossz, a '90-es években ez még újnak számított, és tényleg nagy jövő elé nézett. Az iskola ment, teljesen átlagosan közepes tanuló voltam. Egészen az érettségiig. Ekkor keresztapám valahogy magával rángatot egy üzletbe, ami akkor nagyon tombolt. Hálózatépítésről volt szó, termékértékesítésről, óriási jövőről, és hihetetlen fizetésekről. Naiv lélekként mentem vele, mert egyszerűen magával ragadt a lelkesedése. Az üzletre tökéletesen alkalmatlan voltam: egy lelkileg bezárkózott, erős kisebbségi komplexusokkal küzdő, nehezen kommunikáló, gátlásos fiú voltam, a legkisebb az osztályban. Az, aki valahogy sehol se érzi jól magát, sehol se találja a helyét. Természetesen az üzlet nem volt valami fényes a számomra. Itt talán be is fejeződött volna a történet, és én a nagy globális süllyesztő béltartalmát gazdagítanám, ha ennek a rendszernek ne lett volna egy igen sajátos képzési háttere. Nagyon komoly üzletépítési és személyiségfejlesztési képzést kaptunk. Jó hatással volt rám. Rengeteget fejlődtem, a technikusi évet a legjobb vizsgaeredménnyel végeztem a suliban, és határozottan kezdett valami kicsírázni bennem.
Volt még egy jelentéktelennek tűnő esemény is. Legalábbis akkor, a képzési és motivációs rendszer részeként csak egy mozzanatnak, egy technikai elemnek tűnt. Azt mondták nekem, hogy legyen egy célom. De ne akármilyen cél, hanem valami nagy cél, amit nehéz elérnem. Az elméletéről ezt tanultuk:
"Ha át akarod ugrani a kerítést, akkor nekifutsz, és vagy sikerül, vagy nem. De ha a Holdat célzod meg, akkor a fák tetejéig biztosan eljutsz."
Hát jó - gondoltam - én ugyan tudok nagyban gondolkodni, ezt lessétek! "Szeretnék egy saját űrhajózási vállalatot, saját fejlesztésű űrhajókkal!" Elég nagy lesz? Egyszer találkoztunk keresztapámmal két, amerikai, ebben az üzletben nagyon sikeres vezetővel. Véletlenül együtt utaztunk velük a vonaton. Beszédbe elegyedtünk, és megkérdezték, hogy mi a célom. Én pedig elővettem az álomfüzetemet, amibe szépen le volt rajzolva az egész. Laborostul, űrkikötőstül, és űrhajóstul. Komoly 18 éves fiatalember voltam. Talán furcsán hangzik, de meg se mosolyogtak. A férfi mélyen a szemembe nézett, és megkérdezte: "Komolyan ezt akarod?" Én pedig kipirosodott arccal valami olyasmit válaszoltam, hogy "El tudnám képzelni így az életemet." Nem szólt semmit, elvette a füzetemet, és ráírta, hogy "Do it!", majd mindketten aláírták. Született álmodozó voltam.
